Tizenkét óra munka után, és egy adag netbuherálással töltött csendes-káromkodós perc elteltével, a blogok végigbogarászása után elkövettem magam ellene a legnagyobb bűnt, amit épeszű yaoi író és olvasó elkövethet: felmentem egy roppant igényes gyűjtőoldalra. (Úgyis mindenki tudja, melyikre gondolok, de azért maradjunk meg a formalitásoknál, és ne nevezzük nevén azt a bizonyost.) Az eredmény: miután szolidan lelki sírógörcsöt kaptam, eszembe jutott, hogy felvágjam az ereim. Azt hiszem, én eltemetem lassan a magyar fanficírást. Hogy minden idióta, fantáziátlan, írni (és helyesírni végképp) nem tudó vadmarha írásra vetemedjen, lassan emebriségellenes bűntettnek tartom. És ismét én vagyok a szemétláda, gonosz, túl igényes kritikus lélek, de ez…. ez…. ez valami, amire már a szavak kevésnek bizonyulnak. Ezt igazából nem lehet elmondani, át kell élni, de azt meg senkinek nem kívánom. És az a legelkeserítőbb, hogy a kedves olvasóközönség, ahelyett, hogy némi segítő kritikával élne, még bátorítja ezeket a szerencsétleneket. De mit is várok? Egy KRITIKÁT beírna valaki, és meglincselnék, ha élőben találkoznának vele. Éljen. Süllyedjünk. Lehet még?
Elnézést kérek, ha valakinek beletapostam leánylelkébe, de ez így reggel már több mint sok(k) volt. Nem azt mondom, hogy hűdejól írok. De ha így írnék, azt hiszem, felkötném magam. Ha ilyen gondolkodásom lenne, vízbefojtanám magam. És folytathatnám a sort.
És akkor fojtsuk bánatunkat egy röpke paródiába:
Shou, miután a munkából (értsd: interjú, próba, koncert, rádióadás, vagy tudja az, amim nincs)hazaért, átvedlett kedvenc, agyonnyúzott, flitteres és szívecskés köténykéjébe, s vidáman énekelgetve legújabb daluk félkész szövegecskéjét, nekiállt megfőzni imádott bandatársának és szívecskéjének a nagy közös kedvenc vacsijukat. (Szigorúan kicsinyítő képzővel, merazkúl) Közben ábrándozva gondolt rá, milyen szívdöglesztő ruhát vegyen fel estére, amivel az ágyba csábíthatja kedvesét. Gondolt dominaruhára, mennyasszonyi ruhára, és fürdőruhára egyaránt (ideális zuhany alatti szexhez). Miután elkészült, még mindig a saját dalukat dudolászva (mert sosem elég a gyakorlásból), lehuppant a szivárványos kanapéra, és bekapcsolta kedvenc szappanoperáját, hogy elüsse az időt, míg drágája hazaér.
Kedvese pedig a lakásba érve, amint megpillantotta a felcicomázott énekest, és megérezte az ínycsiklandó étel illatát, szerelmesen dorombolva bújt a másikhoz, hogy kifejezze, mennyire imádja őt. Mert ők már csak ilyen kis romantikus tinipicsa sztájlban istenítik egymást.
Itt a mese vége, fuss el véle. (Én kifutok a világból.)
Akinek meg nem inge, ne vegye magára. De azért lássuk be, elég kényelmetlen lehet a téli mínuszokban fedetlenül szaladgálni…
Köszöntem a figyelmet.
*agyhalott, túlfeszített idegrendszerű arianánk ágy irányába vonul*
Akinek meg nem tecc, NS-en nyugodtan kifejtheti a véleményét. Nem harapok ám… *bűbájos mosoly, a baltát a háta mögé rejti*
2010.január 25. 7:08
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése